Hazudunk percről percre, óráról órára, napról napra…miért? Van ez az ócska indokunk, hogy „téged akartalak megóvni”, a naiv lelkűek elhiszik ezt a szart, míg a realisták le se szarják.
Az emberek elvárják egymástól az őszinteséget, mégis, amikor hozzácsapod az őszinteségfröccsöt, akkor elküld ide-oda, anyádba, és elkezdődik az önmarcangolás. Az önmarcangolás hosszú távon lehet egyfajta dinamit a hó alatt, amely elindítja a lavinát - a lavina ez esetben a magunkba zuhanást, a depressziót és önértékelési zavarokat jelent – a lavina általában egy pillanatnyi katasztrófa, amely elmúlik, de dinamitok mindig lesznek, amik egyszer biztos, hogy felrobbannak, de vajon le tudjuk futni a lavinát?